A szakemberi és a magánemberi énem általában békében megfér egymás mellett.

A munkám során egyértelműen a szakemberi irányít és a szakmai alázat megóv attól, hogy az állampolgár, mint a csapos túl gyakran közbeszóljon.

Néha vannak nehezebb ügyek, amelyeket legjobb tudásunk szerint próbálunk megoldani, de az eredmény nem igazolja várakozásainkat.

Az is megesik, hogy ilyenkor egyes hatóságok, a közvélemény, vagy a média bűnbakot keresve megtalál minket. Ez ugyan rosszul esik, de ha minden tőlem telhetőt megtettem tiszta lelkiismerettel zárom a napot. Végül is számomra fontosabb az, hogy hogyan végzem a munkám, mint az, hogy közben mit gondolok.

 

Aztán jön a hétvége, amikor ugyanúgy élhetnék, mint a többi ember. Ha kell elégedetlenkedve, háborogva. Ezzel szemben mi történik…

A kislányommal vásárolunk egy nagyáruházban. Ilyenkor Eszter hatásköre a bevásárló kocsi kiváltása és visszaadása. Régóta van egy százasa erre a célra a katicás „bevásárló” cekkerében. Az érkezéskor – mint mindig - most is olajozottan működik a projekt. A távozáskor viszont homok kerül a gépezetbe. Odalép hozzánk egy kb. öt éves fiatalember /Eszter még csak négyéves/ azt mondja határozottan. „majd én bé dugom”. Eszter nem érti, kisegítem: köszönöm, majd megoldjuk. Kislányom kiveszi a százast, a fiú el akarja venni, felemelem Esztert és menni készülünk. Megjelenik az édesanya /?/ és fehérneműt kínál olcsón. Az apukát a távcsövekkel és a pecabottal már nem várjuk meg.

Ilyenkor a magánember felháborodik, legszívesebben – már csak gyermeke védelmében is - kiosztaná az anyát. A szakember csak annyit válaszol: köszönöm nem kérek semmit és vigyázzon a fiára.

Szomorúan, saját tehetetlenségemtől szégyenkezve távozom. Ölelem a kislányom, ennyit tehetek. Azzal már lassan megtanulok együtt élni, hogy a Magyarországon született, magyar anyanyelvű koldusoknak nem tudok pénz adni. A probléma kezelése nem az én dolgom, hanem állami feladat és egyébként sincs miből adnom. Már azt is régóta tudom nem csak hazai kéregetőkkel és „lejmolókkal” kell együtt élnünk. De más tudni és más megélni.

 

Levezetésképpen eszembe jut két régi történet. A jogvégzett, jó szakembernek tartott gyámügyes, aki egy távolsági buszon védő-óvózta családjait. Csak úgy tudott „győzni”, hogy lement egyszerűbe, közönségesbe, sőt primitívbe. A másik sztori egy hivatásos pártfogóval esett meg, aki be akarta vinni a kolduló gyerekeket a közeli GyIVI-be. Itt a gyerekek családja nyert döntő fölénnyel.

Mi meg csak itt élünk, családgondozunk a végeken és közben néha ventilálunk.