A címben szerplő mondás, mely Theodore M. Hesburgh nevéhez fűződik természetesen fordítva is igaz.

 

Napjainkban a házasságok fele válással végződik, de a párkapcsolatok nagy része nem is jut el addig, hogy kimondva, aláírva vállalja a két fél a szövetséget. Gyermekek azonban gyakran születnek ezekből a kapcsolatokból. A kapcsolat megromlásakor – úgy érzem - egyre gyakrabban lépünk be mi, gyermekvédelmisek a képbe.

 

Mindegy, hogy ezeket a szülőket küldték hozzánk, vagy maguktól jöttek, azonnal várnak olyan kérdésekre választ, amit nem tudunk megadni nekik. Megoldást akarnak pl. a gyermek elhelyezésére.

 

A volt párok egymással beszélgetni nem tudnak, csak kiabálni és a legrosszabb emlékeiket elevenítik fel. Emberi mivoltukból kivetkőzve mondanak egymásra bármit. Normális emberek pszichopatává válnak pillanatok alatt egy-egy válási folyamatban. Saját akaratukat a gyermek érdekének beállítva kérik, várják tőlünk a feloldozást. Általában mindkét szülő „használja” a gyermeket, mint postást, mint a másik áldozatát, de egyik sem veszi észre, hogy együtt teszik tönkre a „szeretett kincset”.

 

Ha rajtam múlna, elvenném a gyermekeket az ilyen szülőktől, míg ők lemeccselik egymással a dolgaikat. Miután döntöttek a legfontosabb kérdésekben, jöhetnek a gyermekekért. De ezt nem tehetem.

 

A védelembe vétel ott van, mint lehetőség. A gyermekek veszélyeztetettsége nem kérdéses egy ilyen helyzetben, viszont így akarva-akaratlanul az egyik szülő malmára hajthatom a vizet.