Mikor először hallottam ezt a mondatot, azt hittem, rosszul hallom.  Egy családgondozó kollégám mondta nekem egy eset kapcsán, mikor nem tudta pontosan, hogy mit tegyen, nem tudott segítséget kérni, de érezte lépnie kell valamit, és egy levél megírásával úgy érezte megoldja problémáját. Még nem élt ekkor a gyermekvédelmi igazgatási bírság, és én nem is értettem, abban a helyzetben mitől fél.

Azóta sokszor hallottam már ezt a kijelentést és mindig más és más emberektől, hol gyámügyistől, hol pedagógustól. Mindig azt érzem ilyenkor, hogy fél az illető valamitől. Fél, hogy ha nem lép baja lesz, de  ugyanakkor nem biztos abban, hogy jól tette azt, amit tett.

Kell ilyenkor lépni valamit? Igen, sokszor igen, főleg a hivatalokban, hiszen határidő van! De nekünk, az alapellátásban dolgozóknak, mikor nincs időkorlátunk szükséges alibi lépéseket tennünk?

Mikor a törvényben megjelent a gyermekvédelmi igazgatási bírság, akkor elgondolkoztam azon erre miért van szükség. Miért kell az amúgy is félelemben lévő dolgozó embereket ilyenekkel ijesztgetni? Szerintem, ha valaki dolgozik, idővel hibázni is fog, de a büntetés fenyegető ereje miatt megléphet olyat is, ami ha nem is árt a családnak, de nem segíti sem a probléma megoldását, sem a munkánk elfogadottságát.

Ha  van véleményed ezzel kapcsolatban, írd le!