Varga Gabriella

"Meséltél, és meséltél, igazaklat, szépet,
kívántam, hogy a meséd, sose érjen véget.
Mit adtam Én cserébe? Te azt sosem kérted,
de talán a két szemem, elárulta néked"
 
Emlékszem, láttam már hasonló szempárt rám nézni.
Ugyan nem óvodai ballagáson, hanem a szobámban,az első közös fejlesztőpedagógiai foglalkozásunkon.
Ő óvodás volt, és szerintem már akkor tudta, sokat fogok tőle tanulni.
Akkor még azt hittem, én tanítom majd Őt.
Bátor kézfogása mögött érdeklődés csiollogott a szemében, és valami félénkség is....
Mit is fogunk mi itt együtt csinálni?
Én terveztem a foglalkozásokat, Ő alakította.
A bizalma lassan alakult, de megértettük egymást!
Még akkor is, amikor óvodából első osztályba lépve, a sok újdonságtól, és az alkalmazkodás nehézségeitől hónapokig csak kínaiul volt hajlandó beszélni.
Azt szerettem volna, ha Ő tanul Tőlem, de lassan megtanultam mellette a türelmet, amikor elvesztünk a betűvetés labirintusában, megerősítette bennem, hogy humorral sokminden könnyebben elviselhető, még a mateklecke is.
Mikor elhagytuk az első osztályt, figyelmeztetett, hogy Ő már nagyfiú, de ettől még nincs szüksége arra, hogy úgy kezeljem Őt, mint egy kis felnőttet.
Valahol azt is hallotta, hogy Ő nem kifestőkönyv, és nem színezhetjük olyanra, amilyenre csak szeretnénk.
Már akkor is okos volt, nagy, mondhatni irodalmi szókinccsel.
Mindent magába szívott, amiről úgy gonddolta, megéri...
És érzékeny volt, mindenre!
Megtanultam tőle a tapintatot, azt a fajtát, ami háttérbe szorítja az "én-t".
Hiszen, ha látta rajtam - pedig én úgy éreztem, jól rejtem - hogy baj van, egészen másként viselkedett.
Mire elértük a második osztályt, már teljes volt a bizalma felém.
Emlékszem, hogy rohant hozzám, kiabálva, könnyes szemmel, hogy mondjam azt, hogy az a pecsétes papír, amin lemondtak róla a szülei is lehet hamis.
Mondjam, mert a nagymamája, aki neveli, ezt nem tudja.
Itt tanultam meg tőle, hogy sajnálkozás helyett jobb őszintének lenni, segíteni!
Ő most már harmadikos, még szövegesen értékelik év végén, de büszkén mutatja a bizonyítványát!
Sőt, még azt is, amin a bizonyítványa szerint javítania kell.
Azt mondja, jövőre megpróbál nem úgy lenni az iskolában, mint egy nyugdíjas, hogy csak ül, nem dolgozik, és mereng.
Azt mondja, Ő jövőre már igazán nagy lesz, de azért azt a mesekönyvet, amit már négy éve olvasgatunk együtt, még ne dobjuk ki.
 
Az a szempár, amel négy éve, egy januári napon először tekintett Rám, még mindig ugyanolyan érdeklődéssel csillog, szépséget, és értelmet adva hivatásomnak.
 
És a legfontosabb, amit ebben az évben tanultam Tőle, hogy a csiga azért lassú, mert nem akar elesni, mint a többi állat!
 
És, hogy mit tervezek jövő évi foglalkozásokra?
 
Jó lenne, ha még többet tanulhatnék tőle, és nem szeretnék mást csak továbbra is mesélni, és mesélni....