Ma, amikor oly sok felkészült szakember van munka nélkül, a munkáltatók igazán kedvükre válogathatnak a jelentkezők sokaságából. A nagyszámú jelentkező közül nagyon nehéz az intézmény számára kiválasztani a legrátermettebb és a legmegfelelőbb kollégát. Egy-egy álláshirdetés kapcsán a hosszúra és gyakran terjengősre sikerült interjúk, vagy éppen a felszínes és kapkodó meghallgatások nem kecsegtetnek a beválás pozitív tapasztalatával.

 

A munkaerő toborzásáról, kiválasztásáról leginkább az üzleti világ, a versenyszféra híreiből értesül a halandó. Ám, ahogy a mi példánk is mutatja a közszférától sem idegen ez a műfaj, sőt! Tapasztalataink abban erősítettek meg minket, hogy egy gyermekjóléti központ is sikerrel alkalmazhatja ezt a korszerű módszert.

 

A legrátermettebb kollégák kiválasztását hosszas előkészület előzte meg: A megürült álláshelyeink meghirdetésre kerültek. Ahogy az várható volt, ömlöttek ránk a jelentkezések, az önéletrajzok. Eközben a pályázatok elbírálására egy kis team-et állítottunk fel. Megállapodtunk az értékelés szempontjaiban, a közös célokban, az időbeosztás és a dokumentáció tekintetében. Igazán izgalmasnak és eredményesnek bizonyult ez a közös munkálkodás! Csapatépítésnek sem volt utolsó. Részletesen kidolgoztuk tehát az interjúsorozat elemeit, tematikáját és értékelésének szempontjait is papírra vetettük.

 

Eljött az interjú napja. A pályázati kiírásnak megfelelt jelentkezőket telefonon történt egyeztetés után hívtuk meg. Előzetesen tájékoztattuk őket az interjú várható időtartamáról és arról, hogy meghallgatásuk több lépcsőben történik majd…

Hogy feszültségüket csökkentsük, frissítőkkel, süteményekkel és gyümölccsel igyekeztünk kellemessé tenni számukra a várakozás nehéz perceit.

 

Az interjú négy lépcsőből állt, minden forduló után visszajelzést kaptak a pályázók és rövid értékelést. Aki a bizottság véleménye alapján nem felelt meg, attól az adott kör után elköszöntünk.

Elsőként nagyon rövid, villanásnyi időt adtunk a bemutatkozásra a bizottságunk előtt. Hamar kiderült, hogy ki hogyan kezeli a feszült helyzeteket: volt, aki ezt a stresszes szituácót nehezen kezelte, nem tudott összeszedetten viselkedni, kommunikációja szétesett. Ezektől a jelöltektől rövid visszajelzés után elköszöntünk. A következő lépcső egy helyzetgyakorlat volt, jellemzően a gyermekjólét mindennapos konfliktushelyzeteit ágyaztuk egy-egy történetbe, amely a klasszikus kérdéssel zárult: „Mit tenne ön, ha…?” Itt is érte meglepetés a bizottságot: volt olyan jelölt, aki, bár kezdőnek számított a szakmában, mégis talpraesetten és magabiztosan oldotta meg a feladatot és volt olyan, akit bár tapasztaltnak gondoltunk a pályázata alapján, még a próbálkozás esélyét sem adta meg magának: a feladatot látva passzolt, bárhogy unszoltuk is az újbóli próbálkozásra. Ezt a kört is visszajelzések követték, különösen azokat szerettük volna megerősíteni, akik nem feleltek meg az elvárásainknak. Így úgy éreztük, nem mentek el tőlünk megbántottan. A harmadik lépcső csoportos problémamegoldást takart. Sok, addig még fel nem fedezhető vonást észleltünk a pályázók személyiségében. Egyéniségük más-más oldalát mutatták meg és ismét volt, aki ebben az együttműködni tudást igénylő gyakorlatban nem felelt meg. Rövid megbeszélést követően a negyedik forduló jelentette a pályázók számára az igazi közvetlen bemutatkozás lehetőségét.

 

Az interjú-sorozat fárasztónak bizonyult ugyan, de a lelkesedést és a derűs hangulatot sikerült mindvégig megőrizni. Úgy éreztük, még azok sem távoztak keserűen, akik nem tudtak számunkra kedvező képet adni magukról.

 

Ez a nap nem csak egyszerűen a kiválasztásról szólt! Ezen a napon nagyszerű csapatmunka folyt, amelynek már a részesei lehettek az új kollégák is.

 

 

             

„A legjobb kriminálpolitika a jó szociálpolitika.”- ismerte fel Franz von Liszt egy évszázada, de úgy tűnik, a mai döntéshozók elfelejtették iránymutatását. Egy ország bűnelkövetési arányszámai mindig árulkodnak a szociális helyzetről, különösen igaz ez ott, ahol a vagyon elleni bűncselekmények aránya magas. A Belügyminisztérium adatai szerint Magyarországon a 2009-ben regisztrált bűncselekmények 64,3%-a vagyon elleni.

 

Hazánkban a fiatal korosztály (25 év alattiak) az ismertté vált bűnelkövetők 31,4%-át tették ki a tavalyi évben. Talán ez indította el a törvénymódosítás gondolatát, mely szerint azokat a fiatalkorúakat is büntethetnék szabadságvesztéssel, akik nem bűncselekményt, csupán szabálysértést követtek el. – Kriminálpolitikai döntéstervezet anélkül, hogy a gazdasági-társadalmi háttér elemzésre került volna. Vajon jól működik-e a szociálpolitika, az oktatás, a gyermek- és ifjúságvédelem ott, ahol 13-14 ezer évente az ismertté vált gyermek- és fiatalkorú (18 év alatti) bűnelkövetők száma?

 

Milyen következményei lehetnek annak, ha egy fiatalkorú börtönbe kerül? A börtön szleng a büntetés-végrehajtási intézetet „egyetem” néven is emlegeti, mely utal a normaszegő viselkedéselemek magas szintű elsajátítására. A börtön nemcsak büntet, hanem bűnözői továbbképzést is nyújt informális szinten, illetve deviáns címkével lát el, a szereppel való azonosulás pedig bűnismétlést vetít előre.   

 

(A statisztikai adatok a http://crimestat.b-m.hu/ hivatalos oldalról származnak.)

 

 

A Magyar Televízió 2010. augusztus 23-án Az Este c. műsorában Jól működik-e a gyermekvédelem címmel foglalkozott egy tragikus gyermeksorssal. A műsor egy komoly problémát feszegetett a média bulvár stílusában. Pontatlan szakkifejezések, újságírói túlzások (amiben a gyámhivatali ügyintéző is partner volt) tarkították a felvezetőt, az érzelmek kicsikarására. Ezzel a résszel nem is foglalkoznék, mert a médiából pontos információt ilyen esetről nehéz kapni, a többi pedig adatvédelmi okok miatt titkos.

 

Ami a bejátszás után volt, az viszont zavar. Két szakemberrel beszélgetett a műsorvezető Herczog Máriával és Radoszáv Miklóssal. Sajnálom, hogy nincs olyan gyermekjólétben dolgozó szakember, akit ilyen esetben oda tudna állni a kamerák elé valamint az elhangzottak is nagyon zavarnak.

 

Herczog Mária dicsérve a törvényt, a megvalósítás a minőségét kritizálta és a személyes felelősséget hiányolta. Jónak tartja, hogy szabálysértési bírság szabható ki, mert szerinte ez növeli a felelősség érzetet. Mindezt úgy mondta, hogy elhangzott, hogy a kislányt még a zaklatások előtt kivizsgálták, megállapították, hogy mutista (kommunikációs zavar, amiben a beteg csak egyes személyekhez, vagy senkihez sem beszél, és ez nem magyarázható halláskárosodással, vagy beszédzavarral), az is elhangzott, hogy a településen egyetlen családgondozó van, akire 45 család 85 gyermeke jut (vö. 15/1998 (IV. 30.) NM r. 1. sz. melléklet I. „adott időszakban egyidejűleg családgondozásban részesülő 45 gyermek vagy 25 család”), valamint elhangzott az is, hogy a családgondozónak nem jelzett senki.

 

Radoszáv Miklós megvédve a családgondozót elmondta, hogy ha nincs meg a megfelelő háttér pl. autó hiánya egy nagy körzetben, korlátozott telefonálási lehetőség és egy ember kell helyt álljon úgy, hogy nincs más szakember, aki segítene neki, akkor hiába kér segítséget, rajta marad a balhé. Herczog ekkor finomította az álláspontját, hogy nem marad rajta, mert ilyen esetben a fenntartóra, ill. a jogalkotóra hárul tovább a felelősség, majd arról beszélt, hogy egy ilyen helyzetben, ha hallgatunk, a szakember felmentve érzi magát, tehát beszélnünk kell róla, hogy jelezzük a problémát, és ki lehessen kényszeríteni a plusz ellátásokat. Majd ezután hangzott el, szintén a szociológus asszony szájából, hogy a rendszer hibája tulajdonképpen a jelzés elmaradása, mert az iskolai gyermekvédelmi felelősökön, ill. az iskolapszichológusokon spóroltak az önkormányzatok.

 

Kérdésem csak az, hogy ha tudjuk, hogy baj van a rendszerrel, akkor miért a szociális munkásokon akarja a szakma elverni a port élő adásban, miért nem a problémák sorolásával kezdi? Miért nem a törvényhozás felé történő nyomásgyakorlásra használja a műsoridőt a szakma képviselője, ha ezt javasolta? És ismételten kérdezem, miért nincs olyan gyermekjólétis kolléga, aki ki tud állni a kamerák elé, miért elméleti szakember válaszol a kérdésekre?

 

A szakemberi és a magánemberi énem általában békében megfér egymás mellett.

A munkám során egyértelműen a szakemberi irányít és a szakmai alázat megóv attól, hogy az állampolgár, mint a csapos túl gyakran közbeszóljon.

Néha vannak nehezebb ügyek, amelyeket legjobb tudásunk szerint próbálunk megoldani, de az eredmény nem igazolja várakozásainkat.

Az is megesik, hogy ilyenkor egyes hatóságok, a közvélemény, vagy a média bűnbakot keresve megtalál minket. Ez ugyan rosszul esik, de ha minden tőlem telhetőt megtettem tiszta lelkiismerettel zárom a napot. Végül is számomra fontosabb az, hogy hogyan végzem a munkám, mint az, hogy közben mit gondolok.

 

Aztán jön a hétvége, amikor ugyanúgy élhetnék, mint a többi ember. Ha kell elégedetlenkedve, háborogva. Ezzel szemben mi történik…

A kislányommal vásárolunk egy nagyáruházban. Ilyenkor Eszter hatásköre a bevásárló kocsi kiváltása és visszaadása. Régóta van egy százasa erre a célra a katicás „bevásárló” cekkerében. Az érkezéskor – mint mindig - most is olajozottan működik a projekt. A távozáskor viszont homok kerül a gépezetbe. Odalép hozzánk egy kb. öt éves fiatalember /Eszter még csak négyéves/ azt mondja határozottan. „majd én bé dugom”. Eszter nem érti, kisegítem: köszönöm, majd megoldjuk. Kislányom kiveszi a százast, a fiú el akarja venni, felemelem Esztert és menni készülünk. Megjelenik az édesanya /?/ és fehérneműt kínál olcsón. Az apukát a távcsövekkel és a pecabottal már nem várjuk meg.

Ilyenkor a magánember felháborodik, legszívesebben – már csak gyermeke védelmében is - kiosztaná az anyát. A szakember csak annyit válaszol: köszönöm nem kérek semmit és vigyázzon a fiára.

Szomorúan, saját tehetetlenségemtől szégyenkezve távozom. Ölelem a kislányom, ennyit tehetek. Azzal már lassan megtanulok együtt élni, hogy a Magyarországon született, magyar anyanyelvű koldusoknak nem tudok pénz adni. A probléma kezelése nem az én dolgom, hanem állami feladat és egyébként sincs miből adnom. Már azt is régóta tudom nem csak hazai kéregetőkkel és „lejmolókkal” kell együtt élnünk. De más tudni és más megélni.

 

Levezetésképpen eszembe jut két régi történet. A jogvégzett, jó szakembernek tartott gyámügyes, aki egy távolsági buszon védő-óvózta családjait. Csak úgy tudott „győzni”, hogy lement egyszerűbe, közönségesbe, sőt primitívbe. A másik sztori egy hivatásos pártfogóval esett meg, aki be akarta vinni a kolduló gyerekeket a közeli GyIVI-be. Itt a gyerekek családja nyert döntő fölénnyel.

Mi meg csak itt élünk, családgondozunk a végeken és közben néha ventilálunk.

-          Kérem, keressenek nekem egy anyaotthont!

 

Manapság egyre gyakrabban hallom ezt a kérdést munka közben. S ahogyan a kollégáimmal beszélgetek ők is ezen a véleményen vannak. Véleményem szerint riasztó méreteket ölt azon szülők száma, akik anyaotthont keresnek gyermekeikkel. Mit tehetünk ilyenkor? Hogyan tudom eldönteni azt, hogy valóban anyaotthonba kell e mennie az édesanyának és gyermekének? Mert lássuk be manapság igen csak meg kell néznünk mit is tehetünk, mi áll az eset hátterében.

 

Felkeresett néhány hete egy anyuka, hogy neki sürgősen de azonnal anyaotthon kell, mert az élettársa hamarosan szabadul a büntetés végrehajtás óvó szárnyai alól és akkor nekik befellegzett. Természetesen ilyenkor megsajnáljuk, elgondolkodunk, és még kitudja mi jut az eszünkbe.

Bevallom én egy kicsit utána jártam a dolgoknak. Kiderült, hogy ezt az édesanyát korábban már több otthonból is eltanácsolták magatartás problémái és közösségbe nem illő viselkedése miatt. Ehhez társult még lopás az otthonon belül és az intézmények dolgozóval szemben tanúsított agresszív viselkedés. Továbbá azt is sikerült kideríteni, hogy a korábban már említett élettárs bizony egy külföldi intézmény lakója és közel sem biztos, hogy mostanában hazakerül szép hazánkba. Ebből kifolyólag merült fel bennem, hogy miért is szeretne anyuka otthonba kerülni. S jött a megvilágosodás, hogy bizony azért, mert az majdnem ingyen van. Az anyuka jelenleg is rokonoknál közös albérletben él. Gyermekei nem szenvednek hiányt semmiben. Amolyan tisztes szegénységben élnek.

 

De lássunk egy másik példát. Fiatal pár keresett meg, hogy néhány nap múlva az utcára kerülnek. Kérdeztem, hogy most hol laknak, amire azt a választ kaptam, hogy rokonoknál. Arra kérdésre, hogy miért kerülnek az utcára az volt a válasz, hogy azért mert a fiatalember összeveszett a szüleivel. Ahogy az már többször előfordult csak a GYES és a családi pótlék volt a bevételük. Ereje teljében lévő egészséges, szakmával rendelkező fiatalember nem járt dolgozni, de még csak elhelyezkedni sem próbált. Mint kiderült ez volt az egyik ok amiért a szülők megorroltak a fiatalokra. A gyermek korának megfelelően fejlett volt akár csak a szülők. Ruházatukkal megjelenésükkel semmi probléma nem volt. Tehát némi családi mediáció után a problémákat el lehetett volna simítani.

Azt hiszem érthető, hogy mire szeretnék itt kilyukadni. Nem lehet, hogy egyszerűbbnek ítélik a tisztelt ügyfelek azt, hogy a családgondozó keres nekik egy kedvezményes anya vagy családotthont? Mert valljuk be, nekünk is egyszerűbb lenne, ha valaki megírná helyettünk a macis lapokat és ezért ugyanúgy megkapnánk a fizetésünket. Tehát szomorú, de igaz, hogy egyre többen fordulnak hozzánk mondvacsinált indokokkal azért, hogy egy kicsit mentesüljenek a terhek alól, holott ezt némi odafigyeléssel, életmódváltással meg lehetne oldani.